Egyre kényelmetlenebbül éreztem magam a székben. Tudtam, hogy szándékos az egész, mesterséges hatás. Tisztában voltam vele, hogy a fenyegető hangzású, lassú zene, a sötét stúdió és a néhány reflektor együttese arra lett kitalálva, hogy a játékos feszülten érezze magát. Mégis: működött. Szinte elviselhetetlen volt a nyomás.

Nagyjából hat perce tehette fel a tízmilliárd forintos kérdést a műsorvezető, és azt hiszem, mostanra már mindenki számára nyilvánvaló volt a tanácstalanságom. Nem volt az az enciklopédia és kérdésgyűjtemény, ami erre felkészíthetett volna. Honnan kellett volna tudnom, hogy legyen-e olimpia Budapesten?

Még a válaszlehetőségeket is kihívás volt értelmezni. Igen? Nem? Igen, akár harmincmilliárdért is? Nem, ez budapesti ügy? Soha nem találkoztam még olyannal, hogy átfedés van közöttük. Mi a teendő ilyenkor?

Első dolgom volt telefonos segítséget kérni. Sem István, sem Zsolt nem tudott választ adni nekem, így továbbra is tanácstalanul üldögéltem a fénypászmák kereszttüzében. Pedig bennük bíztam. A felezőmet már régen elhasználtam egy másik kérdésre a liberális és a konzervatív ideológia kapcsán.

Igan? Nem? Igen? Nem?

– Nem szeretné esetleg kikérni a közönség segítségét? – szólalt meg a műsorvezető.

Megráztam a fejemet. Tapasztalt voltam az ilyen játékokban, rengeteg adást megnéztem már. A voxpopot a könnyebb kérdéseknél érdemes kikérni, a többség azokra szokta tudni a választ. Ilyenkor már túl nagy a tét. Egyáltalán, mit csinálnak azok, akiknek fogalmuk sincs? Tippelnek? Nem nyomnak? Ez sosem derül ki a műsorból. Csak növelnék a kockázatot.

Láttam rajta, hogy segíteni akar. Vagy jó napja volt, vagy csak jó benyomást tettem rá, mindenesetre nagy szívességet tett nekem.

– Úgy tudom, 266151-en a B választ nyomnák – nézett rám sürgetően.

Rájöttem, mi a teendőm.

– Vágó úr, szeretnék megállni.